A tőzsde mostanában pokolian nagy show-t ad elő, a Dow és az S&P 500 olyan történelmi csúcsokat ér el, hogy úgy tűnik, a gazdaság forróbb, mint egy szupermodell a miami strandon. Csábító lenne pezsgőt pattintani és koccintani a kollektív jólétünkre, de a csillogás és a fényesség mögött egy sokkal kevésbé csillogó valóság húzódik meg – egy olyan, amely inkább arról szól, hogy a gazdagok hivalkodnak, míg a nincstelenek még mindig csak a lakbérrel próbálkoznak.
Az igazság az, hogy ezek a rekordmagas jövedelmek nem sokat jelentenek az átlag amerikaiaknak, akik csak azért küzdenek, hogy a felszínen maradjanak. Miközben a részvényárak szárnyalnak, a bérek stagnálnak, és a magasztalt gazdasági növekedés olyan, mint egy délibáb a sivatagban – messziről nézve gyönyörű, de nem sok hasznát vesszük, ha szomjan halunk. Nem titok, hogy a játék a csúcson lévő játékosok javára van megjátszva, ahol a fellendülő piac jutalmait kevesen zsebelik be, míg mindenki más a csepegtető varázslatra vár, amely soha nem érkezik meg.
Ez nem volt mindig így.
Volt idő, amikor a nagyvállalatok sikere mindenki számára jó hírt jelentett. Ha a gyár jól ment, a munkások is jól jártak. Ha a részvények emelkedtek, akkor a bérek is. De ez még az 1970-es évek előtt volt, amikor a profit mindenek felett evangéliuma eluralkodott, és a vállalati Amerikát egy karcsú, átlagos, részvényeseknek tetsző gépezetté alakította át. Az az elképzelés, hogy a vállalat egyetlen felelőssége a profit növelése, a kor mantrájává vált, és mindenki beállt a sorba.
Most ez a mantra vezérli azt a fajta pénzügyi mérnöki tevékenységet, amely a részvényárakat minden más rovására növeli. A részvény-visszavásárlások és az osztalékfizetés váltak a Wall Street boldogságára törekvő vezérigazgatók elsőszámú lépéseivé. A vállalatok milliárdokat költenek részvény-visszavásárlásokra ahelyett, hogy a dolgozóikba vagy a kutatás-fejlesztésbe fektetnének be – lényegében inkább a részvényeseiknek akarnak pénzt adni, mint a dolgozóiknak fizetésemelést.
Látjuk, hogy az olyan városok, mint a wisconsini Brokaw, viselik a részvényesi érték iránti megszállottság súlyát. Ott egy évszázados papírgyár bezárása nem valamilyen váratlan katasztrófa vagy rossz menedzsment, hanem a magasabb hozam iránti igény miatt történt. Ez a jelenet újra és újra lejátszódik szerte az országban, ahol az azonnali nyereségre való törekvés megszegett ígéretek, bezárt gyárak és emberek sorát hagyta maga után, akik azon tűnődnek, hogy mi történt az amerikai álommal.
A tőzsde lett a végső showman, aki rekordokat döntögető teljesítményekkel csalogat minket, miközben figyelmen kívül hagyjuk a jeleket, hogy a cselekmény szétesőben van. Azok a számok, amelyek a futószalagon villognak, talán sikernek tűnnek, de nem mondják el a teljes történetet. Amikor az amerikaiaknak csak a fele rendelkezik egyáltalán részvényekkel – és azok közül is a legtöbbnek csak egy kicsit -, a piac diadala kevésbé tűnik nemzeti vívmánynak, mint inkább egy exkluzív klubnak, ahol csak a legelkötelezettebbek aratják le a babérokat.
Legyünk őszinték
A piac szárnyalása leginkább az optikáról szól. Ez nem a mindennapi gazdaság pontos mérőszáma, hanem a befektetők törekvéseinek, reményeinek, és igen, még a fantáziáknak a tükörképe. Az az elképzelés, hogy a tőzsde a nemzet egészségét tükrözi, mindig is kissé erőltetett volt, de mostanában ezt a következő szintre emeltük, és úgy ragaszkodunk minden új csúcshoz, mintha az bizonyítaná, hogy felfelé ívelő pályán vagyunk.
A Wall Street számára a tőzsde egy olyan játszótér, ahol más szabályok érvényesek, mint a többiek számára. Ez egy olyan hely, ahol vagyonokat lehet szerezni és elveszíteni egy csuklómozdulattal, és ahol a részvényesi értékre való törekvés szinte bármit igazolhat. Amíg a részvényárak emelkednek, senkit sem zavar, ha munkahelyek tűnnek el, vagy egész városok maradnak a porban. De amikor a zene elhallgat, nem a pénzvilág titánjai fognak székért kapkodni, hanem azok a Main Street-i emberek, akiket eleve nem is hívtak meg a táncra.
Nem arról van szó, hogy a piac nem számít – nagyon is számít. De ha továbbra is a részvényindexek oltárán fogunk imádkozni, talán itt az ideje, hogy újrafogalmazzuk, milyen is a valódi érték. Nem kellene többnek lennie annál, hogy a részvényesek gazdagabbak legyenek? Képzeljünk el egy olyan gazdaságot, ahol a vállalatok ugyanolyan lelkesen jutalmazzák a dolgozóikat, mint a befektetőket, ahol a Brokaw-hoz hasonló városok virágoznak, nem pedig elsorvadnak, és ahol a „növekedés” többet jelent, mint egy szám a képernyőn.
Persze, a tőzsdei rekordok izgalmasak, és ki ne szeretné az izgalmakat? De a kérdés, amit fel kell tennünk, az az, hogy ez az izgalom megéri-e azt az árat, amit mindannyian fizetünk, és hogy megelégszünk-e a gazdagság illúziójával, miközben a valódi dolog egyre távolabb csúszik az elérhető közelségtől.
Ha készen állsz a befektetésre, de nem tudod, melyik platformot használd. Látogasson el weboldalunkra: Opulon Trading AI